Most kaptam e-mailben...

"  Egy tanár levele
  
  
  
 Egy magyarországi általános iskolában tanítok középkorú  tapasztalt
  
 kollektívában. Településünk nem Borsodban található, még csak nem is  a
  
 közelében. Tágabb környezetünkben alig jelent problémát a  cigánykérdés
  
 egyelőre. Bár egyik alsós gyerekünk a tanító nénijének már beszólt a  minap,
  
 hogy hiába dumál, mer mán úgyis mink vagyunk többségben!
  
 Iskolánkban félévzáró értekezletet tartottunk, melyen a  szokásoknak
  
 megfelelően értékeltük az osztályok teljesítményét elsőtől  nyolcadikig. Az
  
 alábbi értékelés az elsősök osztályfőnökétől és napközis  nevelőitől
  
 származik, akiknek a nevét (mint ahogy iskolánk, településünk,  megyénk és
  
 jómagam nevét sem) nem teszem közzé, okulva egyebek mellett a
  
 tanárverésekből és a miskolci rendőrkapitány esetéből, aki  bátorkodott
  
 szakmai kérdésekben tényeket közzétenni a cigánybűnözésről - szóval,  mert
  
 félünk. A pedagógus kollégák szavait, mondatait szó szerint közlöm.  Nem
  
 rendszereztem tematikailag a mondatokat, úgy írtam le, ahogy azok  elhangoztak.
  
 1. osztály félévi értékelése (2008/09):
  
 Az osztályomba járó gyerekek túlnyomó többsége kritikán aluli
  
 képességekkel és szülői háttérrel rendelkezik. Mindössze négyen  vannak, akik
  
 megfelelő családi háttérrel rendelkeznek.
  
 Szaguk alapján - nem félek kimondani - magamban büdösekre és  illatosokra
  
 osztom az osztályt. Ha szóvá teszem a szülőknek, hogy a gyerekük  mosdatlanul
  
 jön iskolába, ordibálnak, fenyegetőznek Mi köze hozzája, magának az  a
  
 dolga, hogy megtaniccsa! Vannak, akiknek a kezén hétfőn még ott van  a
  
 pénteki vízfesték nyoma. Volt, akinek a ruháján és a hajában hetekig  ott
  
 volt az ételmaradék. Már pedig nem fogom hagyni, hogy büdösen,  koszosan
  
 járjanak az osztályomba! (Megjegyzés: Van, akinek retkes a bőre, és  gyakori
  
 a tetvesedés az iskolában.)
  
 A gyerekek követelőzők, akaratosak, hangosak, türelmetlenek,  irigyek,
  
 koszosak, mosdatlanok. Vannak közöttük, akik éheznek, és ez számukra  fizikai
  
 fájdalmat okoz. Az az igazság, hogy többek szüleit kiskorúak  veszélyeztetése
  
 miatt fel kellene jelentenünk. Egyelőre nem tettük, mert bizonyítani  is
  
 kellene, és ki tudja, mi lenne a következménye. A minap este  felhívott
  
 otthon mobilion az egyik gyerek családja és megfenyegetett. Senkinek  nem
  
 adtam meg a mobil számomat.
  
 A Családsegítő Szolgálatnak szóltunk már, de a szolgálat  munkatársainak
  
 segítségét is durván visszautasítják. Az osztályban többeknek nincs  téli
  
 ruházata, a legnagyobb fagyban is vászoncipőben járnak, de kólára,  chipsre
  
 és ékszerekre valahonnan futja.
  
 A képességeikről szólva: A szóbeli kérdéseket nem értik, nem fogják  fel. A
  
 betűk hangjait nem hallják meg, nem tudják értelmezni. Nem tudnak  egymással
  
 játszani, csak veszekedni, és egyfolytában ordítoznak. Némi javulás,  hogy az
  
 osztály legdurvább gyereke már nem verekszi végig az egész napot.  Négy
  
 gyerek kivételével nem tudnak semmit, nem ismerik a betűket, a  számokat.
  
 Hazudnak és lopnak, pedig csak 6 évesek. Nem úgy lopnak, hogy  elcsenik az
  
 asztalról a radírt vagy a ceruzát, hanem előre megfontoltan,  kitervelten. A
  
 lányok erőszakoskodnak a fiúkkal. Rájuk másznak, tapizzák,  csókolgatják
  
 őket, a fiúk igyekeznek menekülni.
  
 Az iskolai élet egy végeláthatatlan küzdelem az osztályban. Semmit  sem érnek
  
 a tanult és a korábbi osztályaimban sikerrel alkalmazott  pedagógiai
  
 módszerek, pedig azokban az osztályokban is volt gondom bőven. Amíg  egy szót
  
 leírnak, kétszer-háromszor beesnek a pad alá, mert nem tudnak egy  helyben
  
 ülni. Tudják viszont betéve a Tv-sorozatok tartalmát. Éjszaka is a Tv  előtt
  
 ülnek, mert elmondják, hogy mi volt az esti horror és pornó  filmekben.
  
 Óriási bajok, súlyos bajok vannak! A minap egyikük lepisilte a  másik
  
 táskáját és tetves ribancnak nevezték egymást.
  
 A könyvet legtöbbször félre kell tetetnünk velük órán, mert remény  sincs
  
 arra, hogy haladjunk az anyaggal, inkább megpróbálunk a tanítás  helyett
  
 nevelni, amennyire lehet. Legtöbbnek nincs felszerelése,  tolltartója,
  
 tornacucca, és mellette játsszák az agyukat.
  
 Ha a gyerek semmit sem tanul az iskolában, akkor is jobb helyen van  itt,
  
 mint otthon. Egyiküknek év eleje óta egy aláírás sincs az  ellenőrzőjében,
  
 félévkor a szülő mégis rám rontott, reklamált a gyerek értékelése  miatt.
  
 Folyamatosan hadakozunk a szülőkkel.
  
 Nem tudnak egy helyben ülni, egyáltalán a széket használni, nem  tudnak orrot
  
 fújni, ceruzát használni. Egyik kezemmel a ceruzás kezét fogom,  másikkal
  
 mutatom, hogy hova nézzen.
  
 Nem figyel fel a saját nevére!
  
 A lapot középen kezdi el nézegetni és nem a bal felső saroknál. Mint  egy
  
 majom, úgy mutogatom neki ugyanazt az ábrát egyszerre a táblán, és  a
  
 könyvben is, nem tudja, hogy mit kell néznie. Nem tudja, melyik a  jobb és a
  
 bal keze. Nem ismerik az alatta, fölötte, mellette fogalmakat.
  
 A menzán nem tudja a kanalat használni. A száját teszi bele a rizsbe,  úgy
  
 lapátolja be az ételt, gyorsan, mohón, mint a kutyák. Nem tudják  használni a
  
 WC-t.
  
 Már az oviba sem jártak rendesen. Ha a kötelező nagycsoportba be is  volt
  
 íratva a gyerek, egy napot járt, két hétig hiányozott, így ment egész  évben.
  
 A leggyakrabban használt szavuk az, hogy Akarom, Akarom,  Akarom!!
  
 Eddig az idézet. Néhány egészen elképesztő történetet kihagytam,  mert
  
 beazonosíthatóvá tenne minket.
  
 Iskolánkban még valamivel kevesebb a cigány, mint a magyar gyerek.  Ismerve
  
 az elsősök és az óvodás gyerekek összetételét, egy, legfeljebb két  éven
  
 belül megfordul az arány. (Megjegyzem: tantestületünk nem jogosult  a
  
 problémás gyerekeket tanító pedagógusoknak járó illetményre  nem  mintha
  
 ez megoldást jelentene, legfeljebb a fizetésünk haladná meg a  százezer
  
 forintot.) A kollektíva amúgy kiváló, mondhatnám, hogy rutinos,  harcedzett.
  
 Jól tudjuk, hogy kis újjal sem nyúlhatunk hozzá a cigánygyerekhez,  amikor
  
 órán lehülyéz, tudjuk, hogy nem érdemes még csak kiabálnunk sem  a
  
 kezelhetetlen tanítvánnyal, mert bejön az öntudatos cigánycsalád,  ordibál,
  
 fenyegetőzik, netán kiveszi a gyereket az iskolából, mi meg  bezárhatunk,
  
 mert a kritikus alá csökken a létszám. Sajnos igaza van a  borsodi
  
 cigányvajdának, aki így fogalmazott a minap: egy cigánygyereknek több  joga
  
 van, mint a tanárnak!
  
 Egy ideje észrevettük, hogy nem egyenlő mércével mérjük a magyar  és
  
 cigánygyerekeket. Hátrányos megkülönböztetésben részesítjük a  normális
  
 családi helyzetben lévő tanítványainkat azáltal, hogy a neveletlen  és
  
 gyakran buta gyerekekkel kénytelenek vagyunk elnézőbbek lenni,  mert
  
 számolnunk kell a kellemetlen következményekkel. Az integrált  oktatás
  
 következtében szinte minden osztályban hátrányt szenvednek a  magyar
  
 gyerekek, mert az állandó fegyelmezési kényszer tőlük veszi el az  időt.
  
 Mivel a 70-es IQ fölötti gyerekeket már integráltan kell tanítanunk,  alig
  
 van lehetőségünk a tehetséggondozásra. (Megjegyzem. amikor  integrált
  
 oktatásról beszélünk, akkor ez iskolánkban ettől a tanévtől már  a
  
 kisebbségben lévő magyar gyerekek cigány osztályokban való tanítását  jelenti.)
  
 A cigányok parasztgyereknek nevezik a magyar gyerekeket, mégsem  megy
  
 senki az ombudsmanhoz, de kikérik maguknak, ha a tanár vagy a  tankönyv
  
 a cigány szót használja rájuk.
  
 Egyik kolléga sem cigánygyűlölő. Mi több, mi köszönünk előre az utcán  a
  
 cigány tanítványaink szüleinek, igyekszünk alkalmazkodni a  kihívásokhoz.
  
 Cigány tanítványaink közül van több jó képességű, tehetséges és jó  modorú
  
 gyerek is, akinek az oktatására kiemelt figyelmet szentelünk, talán  azért
  
 is, hogy bizonyítsuk: nem a származás alapján tanítunk és nevelünk.  És ez
  
 valóban így is van. És bármennyi gond is van velük, sajnáljuk azokat  a
  
 cigánygyerekeket, akik minősíthetetlen családi környezetből,  koszos
  
 putrikból, netán éhezve jönnek iskolába. Számunkra ugyanakkor nem  kérdés,
  
 hogy létezik-e Magyarországon cigánykérdés, mert mi tudjuk, a saját  bőrünkön
  
 tapasztaljuk, hogy létezik, bármit mondjanak is a politikusok. Aki  ezt
  
 tagadja és nem tesz ellene semmit, az felelőtlen és bűnös politikát  folytat.
  
 Nehéz megmondani, hogy mi lenne a megoldás, és nem is a mi dolgunk,  mi csak
  
 normális körülmények között szeretnénk tanítani, mert ez a szakmánk,  ez a
  
 hivatásunk. De tisztán látjuk, kiket adunk tovább a  szakmunkásképzőkbe, és
  
 tudjuk, hogy ha így folytatódik, 10-20 év múlva már nem lesz ebben  az
  
 országban elég képzett dolgos kéz, és nem lesz, aki megtermelje  a
  
 nyugdíjunkat. És azt is látjuk - a KSH népességi adatai is  előrejelzik -,
  
 hogy rövidesen kisebbségbe kerül a magyarság saját hazájában. S ha a  többség
  
 olyan lesz, mint a mostani alsósaink - márpedig csodát a  legnagyobb
  
 erőfeszítések árán sem tudunk tenni velük -, Isten óvja  hazánkat,
  
 gyermekeinket és unokáinkat! "

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.